Oszvald Marika: A tűzrőlpattant szubrett

Operett-családban született: édesanyja a népszerű szubrett, Halasi Marika, édesapja pedig az egyik legnagyszerűbb bonviván, Oszvald Gyula volt. Tizennyolc éves korától színpadon van, és a sikere ma is töretlen, amit nem csak az mutat, hogy több mint 8 ezer ismerős jelölte be adatlapját az internetes közösségi oldalon. Ha az lenne a feladat egy kvízjátékban, hogy mondjon valaki egy közismert, rendkívül népszerű magyar színésznőt, operett-énekesnőt, szinkronszínészt, akkor a legtöbb válasz így szólna: Oszvald Marika.

Már apró gyermekkorától a színház világában élt. Minden este bejárt az Operettszínházba?

Iskolás koromban nagyon sokat töltöttem ott. A próbákra jártam a szüleimhez, meg persze előadásokra is. Egyébként is közel lakunk az Operettszínházhoz, de akkor, mivel éppen felújították az épületet, még közelebb, a jelenlegi Tháliában játszott a társulat. Érdekes, és milyen sorszerű, hogy a felújítás után, 1970-ben nyitották meg újra az Operettszínházat, és én éppen abban az évben kerültem oda.

Megelőzően azonban Közgazdasági Technikumban érettségizett. Miért kellett szakmát tanulnia?

Édesapám gondolta úgy, hogy legyen egy szakma a kezemben, mert sosem lehet tudni... Azért, mert valaki tehetséges, meg színésznő szeretne lenni, még nem biztos, hogy ez lenne a siker záloga. A sikerhez ugyanis nagyon sok minden kell. Szorgalom, kitartás, a kritika elviselése. Szükség van arra, hogy jól tudjon kommunikálni az ember, empatikus legyen, szeressen csapatban dolgozni, és akkor még a szerencséről nem is beszéltem. Amikor viszont elvégeztem a Közgazdasági Technikumot, felvételiztem a főiskola próza szakára, mert abban az évben éppen nem indult operett-musical osztály. Nem vettek fel, bár azt mondták, hogy tehetséges vagyok. Szerintem azt is mérlegre tették, hogy alig néztem ki 14 évesnél többnek, a hangom is gyengén szólt, „csipogtam", mint egy tini lány. Akkor egy évig lementem a Szegedi Nemzeti Színházba. A legendás Lendvay Feri bácsi volt ott akkor az igazgató. Egy évet töltöttem el tanulással Szegeden. A kórusban énekeltem, és egy-egy mondatos szerepeket is játszhattam. A szezon végén viszont megkaptam a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című színdarabban Birike szerepét, aminek a karakterét - utólag már látom - abszolút hályogkovács módjára kínlódtam ki. Azt sem tudtam, hogy mit csinálok, abszolút rutintalan voltam.

Miért pont Szegedre ment?

Ezt még egyértelműen az apukám intézte. Azt gondolta, hogy egy vidéki színház jó előtanulmány lesz nekem. Ha nem vettek fel a főiskolára, hát menj le lányom vidékre, és ott próbálkozzál! - mondta. Mint oly sok mindenben, ebben is tökéletesen igaza lett...

Több szempontból is jó iskola lehetett. Nemcsak szakmailag, hanem talán azért is, mert kikerült a pesti kislány a szülői házból, és magáról kellett gondoskodnia.

Pontosan így van. Anyagilag nem voltam túl jól eleresztve, de színészházban kaptam lakást, és hát tényleg sokat tapasztaltam, mivel Szegeden volt opera, operett, és próza is. Így többféle színházi stílusban is tapasztalatokat gyűjthettem.

A következő évben viszont már bejutott a főiskolára.

Nagy szerencsémre indult akkor operett-musical osztály, ahonnan azután rögtön vittek engem vidéki színházakba, az operettbe és a tévébe is. Isteni jó volt!

Tehát a főiskolával párhuzamosan már az Operettszínházban dolgozott?

Igen, és attól fogva egyfolytában kaptam a feladatokat. Először nyilván kisebbeket, másod-harmad szereposztásban. Hála Istennek mindig tudtam bizonyítani. Például a Montmart-i Ibolyában Violetta szerepét még másodszereposztásban kaptam, de a premiert már mégis csak velem csináltatták. Ez a szerep igen jelentős énekes feladat, de nagyon jól sikerült. Utána jött a János vitéz, amiben megkaptam életem első főszerepét. Olyat, amit már kifejezettem rám osztottak, és később a Szegedi Szabadtéri Színházban is bemutattuk. Akkor lettem Krisztikével terhes. Ehhez kapcsolódik az az édes történet, hogy egyrészt borzasztó boldogsággal töltött el, amikor végre főszerepet kaptam, másrészről meg közölte velem a nőgyógyászom, hogy babát várok. Berohantam júniusban Vámos László főrendezőhöz, aki a főiskolán is a tanárom volt, és mondtam neki, hogy sajnos nem fogom tudni ezt a szerepet eljátszani augusztusban, mert terhes lettem. Nagy komolyan kérdezte, hogy hányadik hónapban vagyok? Mondtam, hogy az elsőben. Dőlt a nevetéstől, össze-vissza puszilgatott, gratulált, és mondta, hogy Marika, ez nem lesz akadály. Majd teszünk gumit a szoknyád derekába.

Ön egész eddigi pályafutása során hűséges maradt az Operettszínházhoz. Amit érzékelhetően értékel a színház jelenlegi vezetése is, hiszen - akár csak évekkel ezelőtt - most is nagyon sokszor látni Oszvald Marika nevét a plakátokon.

Folyamatosan játszom. Nem csak régen, hanem most is rám osztják a szerepeket. Bár ma már nem szubrettet alakítok, hanem komikai figurákat. Ezért tényleg nagyon hálás vagyok Kerényi Miklós Gábor direktornak. Úgy alakítja a repertoárt, hogy a tehetségemnek, és a koromnak megfelelően tudjak érvényesülni. Hiszen mondhatná akár már azt is, hogy Marika az operett a fiatalok műfaja... Ezzel szemben mindig úgy csinálják - most például a Madame Pompadour bemutatója is így lesz -, hogy a szubrett szerep van átírva, nekem. Ez szerintem annak köszönhető, hogy értékelik a játékszenvedélyemet és azt, hogy friss maradt a lelkem. Hiába tapasztaltam, hiába öregedtem, hiába ért annyi baj és keserűség, mint bárki mást. A gyerekkoromból megőrzött játékosságom egyáltalán nem csorbult. Valószínűleg attól, hogy tiszta, gyermeteg maradt a lelkem, és nem keseredtem meg. Miközben akarnok is vagyok, abban az értelemben, hogy minden feladatot meg akarok oldani.

Nem csak ücsörgök, hogy majd megoldódik a dolog, hanem igyekszem úgy megoldani, hogy közben kényelmes maradjon az életem. Ez minden területen, azaz a munkában is így van. Inkább többet dolgozom, hogy elérjem a célomat, de a színpadra már olyan produktummal tudjak odaállni, hogy ne essen nehezemre. Mint egy sportoló. Annyira „kigyakorlom" a dolgokat, hogy végül, a közönség előtt ez már ne kerüljön erőfeszítésembe.

Pedig egyre nagyobb divat az elmúlt éveket lenullázni, és újra indítani, másokkal.

Igen. De bennem van egy megújulásra való képesség. A titka az, hogy figyelek a rendezőre, és megpróbálok az elvárásainak maximálisan megfelelni. Beismerem, hogy magamban nem tudnék megújulni, ez az empatikus képességem pedig arra jó, hogy kihozza belőlem a tökéletes feladatmegoldást a rendező. A színház csapatmunka, ahol a szakemberek véleményét el kell fogadnunk. Példaként szoktam mondani azt, ha tőlem azt kéri egy rendező, hogy fél órán keresztül asztal lába legyek, akkor megpróbálom azt eljátszani. Ezt másképpen egy színházban nem lehet.

Lassan 40 éve hányja a cigánykereket, ma is lemegy spárgába, szaltózik. Azokat az akrobatikus elemeket, igazi „tűzrőlpattant" ugrásokat, amelyeket még most is alkalmaz a színpadon, egészen fiatal korában gyakorolta be?

Igen. Az alapját az adta, hogy fiatalként a mozgás mindenféle fajtáját kipróbáltam. Tornáztam felemás korláton, gerendán, rúdon, bordásfalon, sőt nem hagytam ki még a toronyugrást sem. Majd jártam Pallagi Annához balettozni, ami az alkatomnál fogva nem nagyon ment, Utassy Gizinél pedig tanultam szteppelni, táncolni. Van bennem egyfajta érzék ezekhez az ugrásokhoz, ami talán a mai napig megmaradt, de ma már inkább török, mint hajlok.

Voltak balesetei?

Sok volt... A színpadon is sportbalesetnek nevezik ezeket. A Cirkuszhercegnőben például volt egy figura, amikor kézen állok, és megfogja a derekamat a partnerem Csere Laci, majd átdob a másik oldalra, ahol én földet érek. De nyújtott lábbal érkeztem, Laci pedig nem tartott eléggé, és puff... A térdem ripityára ment, szalagszakadás. Mind a két térdem meg van műtve, a bokám és a vállam is időnként rettenetesen fáj, ami azonban már nem számít akkor, amikor a színpadon vagyok.

Ezeket a „sportsérüléseket" a nézők észre sem veszik?

Soha. Mert nem mutatom a színpadon. Volt olyan bemutató például Münchenben, a Bál a Savoyban - ez szteppes szerep -, amikor az egyik lábam szó szerint nem is érte el a földet. Úgy tudtam megcsinálni az előadást, hogy a nézők nem vették észre a fájdalmaimat. Nem szteppeltem ki a fájó lábammal. A fiúk össze-vissza dobáltak, és én mégis végig tudtam csinálni az előadást.

Két háztartást vezet: télen az Operettszínházhoz közeli belvárosi lakásban él, nyaranta pedig Gödöllő közelébe költözik. Miért pont Gödöllőt választotta?

A pesti lakást még a szüleim akkor szerezték, amikor 1960-ban Debrecenből átszerződtek az Operettszínházhoz. Ezt a lakást állandóan megtartottuk, mert nagyon praktikus, hogy közel van a színházhoz Közben én férjhez mentem, elváltam, majd visszakerültem ide, ahol - mivel közben már apukám is sajnos meghalt - jelenleg édesapám második feleségével élek. Gödöllő úgy jött „képbe", hogy mindig szeretett volna a családunk egy kertes kis házat. Sikerült megvenni egy kis gödöllői telket, majd később vettünk hozzá még egyet, a fölötte levőt, és akkor építkeztünk, hogy öregkorunkra, a természet lágy ölén legyen majd nyugalmunk. Domboldalon, erdő közelében, panorámás, gyönyörű, világtól elrugaszkodott terület, valóságos „falu vége kurta kocsma". Nagyon szeretem, és a nyarakat, amikor nincs színház, általában ott is töltöm.

Kint a kertben mit szokott csinálni? Füvet nyír?

A telek 800 négyszögöles, folyamatosan rendben kell tartani. Hol a csatorna, hol a tető, hol a beázás, hol a padló, ott mindig van munka, és persze a növényeket is ápolni kell. Embert hívok, aki segít, összevágja, elhordja. Tavasszal, amikor eljön az ideje, betrágyáztatom a kertet, megmetszetem a fákat. Ültetünk például babot, paprikát, cukkinit, tököt. Kalandvágyból persze, mert - na, jól van, kis túlzással - 40 ezer forintba jön ki egy kiló paradicsom benzinköltséggel, locsolással, mindennel együtt.

A lánya nem követte Önt a színésznői pályán?

Egyáltalán nem bánom, hogy nem lépett a nyomdokaimba, hiszen egészen más egyéniség. A foglalkozását tekintve a Duna Televíziónál hírszerkesztő, amúgy pedig egy harmonikus, finom, lágy, mesebeli nő. Abszolút nincs benne az, amilyen „kos" én vagyok, hogy nekimegyek, átviszem a falat, és mindent erőből akarok megoldani. Ő racionális, és finom, az életem legnagyobb boldogsága. Volt már hat évig férjnél, de nem egyeztek a párjával. Egy éve ifjabb Knézy Jenővel él, aki kollégája a Duna Televíziónál. Nagyon jól megvannak, Jenő jól bánik a lányommal, és nekem ez most az életemben a legfontosabb.

Noszlopy N. Miklós

A Sztársalgó 2010. februári számából